A CSEND románca

Volt egy álmom . . . Farkasokkal táncoltam, oroszlánok vigyáztak rám, dús lombú fák susogtak rejtélyesen, csobogó patak kínált vízzel, a föld megetetett . . . A madarak harsogták az Élet szonátát. Volt egy álmom . . . A remény CSEND-je. A CSEND benne van a sóhajban, a virágban, a lelkünkben, a teában, az elmúlásban. Amikor a világ meg akar ismerni bennünket, azt CSEND-ben teszi. Amikor mi megismerjük a világot, harsányan tiltakozunk, kapálódzunk, üvöltözünk, majd megbékélünk és szép CSEND-ben szunyókálunk keveset. A CSEND minden megnyilvánulásunk kezdete. Figyel, ott van amikor kezdenénk üvölteni, amikor szeretünk és a bennünk lakozó programok mindegyike elött. Amikor behunyt szemmel meditálok, kizárva minden felesleges tényezőt, a boldogság CSEND-je vesz körül. Feltölti lelkemet, felkészít a tolakodó valóságra. Amikor nagyot sóhajtva kinyitom a szememet, a szmogos felhőkarcolók között keresem azt a csipetnyi zöld szigetet, ahol megpihenhetek majd dolgom végezetével. Ez már a zajos rohanás CSEND-je. Mindennapjaink valósága. Dübörög nyughatatlanul, egyre hangosabban. Körbevesz minket a bizonytalanság, keresve a miértet, amit soha nem találunk meg. Vagy ha mégis, azt CSEND-ben tudomásul vesszük. Nem kellene pedig. Láttam valamit . . . A dübörgést már nem tudja a CSEND megállítani. Tágra nyílt szem, üvölteni kész ajak, ahol a kiáltás megrekedt a torokban, ez már a döbbenet CSEND-je. És már nem susognak a fák, a madarak nem éneklik az Élet szonátát . . . Volt egy álmom. Gyönyörű, élhető és szerethető. Tényleg elengedjük ezt? Tényleg tétlenül nézzük hogy minden elmúlik, és sivár pusztaság marad utánunk? Évezredek, vagy talán évmilliók múlva találkozik két humanoid, és élvezettel majszolnak egy szisszenő piros almát. És kezdődik . . . Van egy álmom, és ragaszkodom hozzá . . .