A CSEND románca

Volt
egy álmom . . . Farkasokkal táncoltam, oroszlánok vigyáztak rám, dús lombú fák
susogtak rejtélyesen, csobogó patak kínált vízzel, a föld megetetett . . . A
madarak harsogták az Élet szonátát. Volt egy álmom . . . A remény CSEND-je. A
CSEND benne van a sóhajban, a virágban, a lelkünkben, a teában, az
elmúlásban. Amikor a világ meg akar ismerni bennünket, azt CSEND-ben teszi.
Amikor mi megismerjük a világot, harsányan tiltakozunk, kapálódzunk,
üvöltözünk, majd megbékélünk és szép CSEND-ben szunyókálunk keveset. A CSEND minden
megnyilvánulásunk kezdete. Figyel, ott van amikor kezdenénk üvölteni, amikor szeretünk
és a bennünk lakozó programok mindegyike elött. Amikor behunyt szemmel
meditálok, kizárva minden felesleges tényezőt, a boldogság CSEND-je vesz körül.
Feltölti lelkemet, felkészít a tolakodó valóságra. Amikor nagyot sóhajtva
kinyitom a szememet, a szmogos felhőkarcolók között keresem azt a csipetnyi
zöld szigetet, ahol megpihenhetek majd dolgom végezetével. Ez már a zajos
rohanás CSEND-je. Mindennapjaink valósága. Dübörög nyughatatlanul, egyre
hangosabban. Körbevesz minket a bizonytalanság, keresve a miértet, amit soha
nem találunk meg. Vagy ha mégis, azt CSEND-ben tudomásul vesszük. Nem kellene pedig.
Láttam valamit . . . A dübörgést már nem tudja a CSEND megállítani. Tágra nyílt
szem, üvölteni kész ajak, ahol a kiáltás megrekedt a torokban, ez már a
döbbenet CSEND-je. És már nem susognak a fák, a madarak nem éneklik az Élet
szonátát . . . Volt egy álmom. Gyönyörű, élhető és szerethető. Tényleg elengedjük
ezt? Tényleg tétlenül nézzük hogy minden elmúlik, és sivár pusztaság marad utánunk?
Évezredek, vagy talán évmilliók múlva találkozik két humanoid, és élvezettel
majszolnak egy szisszenő piros almát. És újra kezdődik . . . Van egy álmom, és
ragaszkodom hozzá . . .